3.állomás: Ausztria Picur-tér

A kávémasina

(osztrák népmese)

rajz: Makhult Gabi

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, szegény, mint a templom egere. Nem volt neki se háza, se földje, se búzája, csak egy árva fia, aki esztendõk óta idegenben kóborolt. Bizony nehéz sora volt az özvegynek egymagában. Nemhiába sóhajtott fel magában vagy százszor is:

- Bár jönne haza a fiú, és segítene rajtam!

Egyszer aztán, amint éppen elrévedve ült a rokka mellett, s amint a szálat fonta, fonogatta a gondolatait is, váratlanul kinyílt az ajtó, és belépett a fiú. Jaj, mekkorát sikoltott, hogy ugrott tüstént a nyakába!

- Édes fiam - suttogta a fülébe -, de jó, hogy újra itt vagy! Tudom én, jobb dolgom lesz ezentúl!

És sírva fakadt keservesen, mert annyit szenvedett szegény.

- Nocsak, no, szülém - csendesítgette a fiú. - Most már minden jóra fordul, ne féljen. Van ám énnekem egy csuda-masinám.

Ezzel előkotort a foszlott kabátja zsebéből egy különös kis batyut. Kibontotta, s nem más bújt elő belőle, mint egy ócska kávédaráló. Az volt minden kincse. Le is tette tüstént az asztalra.

- Jaj nekem - hervadt le az özvegy mosolygása -, aztán ez mire jó? Ennél már jobb még az én régi kávémasinám is.

- Várj csak, várj, anyácskám - felelte a fiú -, meglátod tüstént, csinálj csak gyorsan egy csésze kávét, nagyon megéheztem ám az úton!

- No, a kávét még csak megfőzném - mondta az asszony -, de honnan vegyek zsemlét hozzá? Hisz a pék nincs már nyitva.

- Ne törődj vele - legyintett a fiú -, zsemlérõl majd gondoskodom én.

Az asszony kiment a konyhába, térült-fordult, s rövidesen hozta egy csuporban a kávét.

- Mit gondol, szülém - kérdezte a fiú -, ránk látnak-e vajon az ablakon keresztül?

- Ha a függönyt behúzzuk, bajosan - s ezzel az özvegyasszony az ablakhoz lépett, s készségesen befüggönyözte, mert kíváncsi volt, hogy mit akar a fia.

Az pedig az asztalhoz lépett, megforgatta a kávémasinát, s közben így mormogott:

- Kis darálóm, jól darálj, zsemlét adjál, meg se állj!

Alig ejtette ki az utolsó szót, kicsapódott a daráló ajtócskája, és szép szőke zsemlék pottyantak ki belõle, sorban egymás után. A fiú számba vette õket, s mikor már megelégelte, így szólt:

- Kis darálóm, ne darálj, nyugton állj, és szóra várj!

Akkor az ajtócska újra becsukódott. Az özvegyasszony összecsapta a kezét megdöbbenésében. Jaj, de szerette volna tudni, hogy mindez hogyan történt! De hiába, már titok maradt! Sőt a fia tüstént megfogadtatta vele, hogy soha senkinek ne beszéljen a masináról, másként az elveszti csodás erejét. Megfogadta persze, szívesen megfogadta, bár nehéz az ilyesmi, hiszen átlátta nyomban, hogy a ritka kincs birtokában egyszeriben könnyebb lesz az életük. Attól kezdve csakugyan nem szűkölködtek többé. Dolgozni ugyan dolgoztak továbbra is. Nem vesztették el a józan eszüket, nem pazaroltak, nem dorbézoltak, így aztán arra is tellett, hogy másoknak segítsenek.

Így éltek, éldegéltek zavartalan boldogságban. S így élhettek volna életük végéig, ha történetesen nincs egy gonosz szomszédjuk. Ennek a szomszédnak feltűnt, hogy a két szegény ember jobban öltözködik, mint régen, húst eszik majd mindennap, és a koldusokat se veri el az ajtaja elõl. S mivel irigy és kapzsi teremtés volt, nem tudott belenyugodni a dologba, tudni akarta, honnét van ez a jómód. Addig-addig szaglászott, leskelődött, míg rá nem jött. Az özvegyasszony ugyanis egyszer nem függönyözött be eléggé, amikor a fia a darálót mondókájával munkára szólította. A gonosz szomszéd ott fülelt éppen az ablak alatt. Meghallotta a mondókát, bekukucskált a szobába - elég volt neki egy pillantás, s megértett mindent.

Hej, szörnyen megkívánta azon minutumban a csodás masinát. Eltökélte, hogy megszerzi magának, ha törik, ha szakad. Megszerzi, de hogyan? Fogta magát, álnok kedveskedéssel meghívta az özvegyet és a fiát magához, étellel, itallal jóltartotta őket, majd még egy kis borkóstolóra lecsalogatta mit sem sejtő vendégeit a pincéjébe. Akkor aztán nagy hirtelen rájuk zárta a vasalt pincekaput. No, dörzsölte a kezét örömében, hogy végre megszabadult tőlük. S már ugrott is azon nyomban, berontott a házukba, fogta a darálót, szaladt vele haza, bezárkózott, s kitette az asztal közepére. S mivel gabonakereskedő volt, s leginkább búzára áhítozott, megforgatta a masinát ilyenképpen:

- Kis darálóm, jól darálj, búzát adjál, meg se állj!

A daráló neki is engedelmeskedett. Ajtócskája kipattant, és peregni, peregni kezdtek belőle a szép piros búzaszemek. A kapzsi nézte, nézte a kiáradó búzapatakot, és azt se tudta, hová legyen örömében. A szemek pedig dűltek, egyre dűltek, belepték az asztalt, lefolytak a földre, nem sok időbe tellett, már búzában gázolt a gonosz szomszéd. Nem sejtett akkor ő még semmi rosszat! Csak amikor a búzatenger a szobában már térden felül ért, akkor kezdett aggódni. S most sem jutott más eszébe. Újra és újra elmondta a mondókát, hátha megáll a masina:

- Kis darálóm, jól darálj, búzát adjál, meg se állj!

No, hiszen leshette! A daráló járt, egyre járt, tette a kötelességét, ontotta a búzát, hogy az istenáldás már majd belepte a székét, az asztalt. Most már csakugyan megijedt a gonosz, kapzsi ember. Derékig be volt már temetve, s ő bénult aggyal a versikét hangosan kiáltozta, hátha abbahagyja a masina. Majd könyörögni kezdett:

- Elég! Elég! Daráló, daráló, állj már meg!

De hát könyöröghetett, kiáltozhatott, megállíthatatlanul folydogáltak a gabonaszemek. Végül lekapott egy csákányt a kemencéről, hogy szétverje a masinát. De borzalom! A szétvert daráló minden kis darabja új darálóvá változott, és ontotta, ontotta magából a búzát. Elveszett ember volt most már a gonosz szomszéd. A szemek felértek az ablakig, pár pillanat, s már a mestergerendát feszegették. Tán kiáltozott még segítségért, de hiába, senki sem hallotta.

Csak amikor már kapun, padlásablakon hömpölygött, áradt kifelé a búza, akkor vették észre a csodát a szomszédok. Akkor aztán egyszeriben összeszaladt a falu, megnézni, mi történt. Keresték-kutatták a nyitját, még a pincébe is lementek. S ott rábukkantak az özvegyasszonyra meg a fiára. Tüstént kiszabadították őket. A fiúnak elég volt egy pillantás, s azonnal kitalálta a dolgot. Szép csendesen megszólalt:

- Kis darálóm ne darálj, nyugton állj, és szóra várj!

Erre pár szem búza aláhullott még, s aztán elállt a gabonafolyam. A szomszédok eltakarították a búzát, s holtan húzták ki alóla a kapzsi kereskedõt. "Gonosz ember volt" - mondták, s megnyugodva hazatértek. Csak a fiú szomorkodott még egy darabig, odalett csodamívelő darálója. Eltûnt, elveszett csodatevő ereje, mert a varázsmondókát idegenek is hallották.

No, de azért ő sem búsult sokáig, hiszen a masinával már eddig is annyit szereztek, hogy gondtalanul eléldegélhettek belőle, amíg világ a világ.


                    
Picur viaDAL - A gyerekdalok versenye 2017 Picur Rádió a Facebook-on egyszervolt.hu